.
"Körülhordozom tekintetemet az Oktogon Óceánján. Előttem Menton derül, jobbkéz felől Abbázia virul, balkéz felől a kék és rózsaszín Sorrentó andalog az ő vendégeivel, akiknek a szívük fáj, s meggyógyítja ez a táj.
Nem tréfálok, nem is értek a tréfához, komolyan hiszem, hogy a Sorrentó-kávéházban a szerelmi bánatot feledni járnak a pesti egyének, akiknek nincs pénzük elutazni távoli, szép helyekre, amely a kávéház nevét viseli.
És az érzékeny lelkű művészek a messze és gyönyörű világok nosztalgiájával a Japán kávéházba mennek, és a derék civilek, akiknek álma és fantáziája nem csapong messzibb Abbázia és Menton virányainál, kábult illúzióval iratkoznak be törzsvendégeknek a kávéházakba.
Más, boldogabb országok népe felkerekedik, pihenésért, évekért, tudásért, kalandokért elmegy a külföld és más világrészek metropolisaiba, üdülőhelyeire, csodálatos tájaira. Az egyiptomi ifjú Berlinben meg Oxfordban tanul, az angol fiú Indiában edzi magát, az amerikai Párizsban tanul életművészetet, az emberek utaznak, látnak, élnek.
Budapest népe, szegény, itt csavarog ebben a világvárosban, ez a város egész világa, a kávéházi címtáblákra írta fel képzelt utazásainak gyönyörű állomásait, kikötőit. Itt szédeleg körös-körül, a Génuából a New Yorkba, a Rivieráról a Citybe, a Belmonttól az Adriáig... mint a külvárosi szegény gyerek, aki vasárnap bántó villanyfény mellett, dohos levegőben, összeszorulva a szűk kis kocsin öt krajcárért járja be a barlangvasúton Tündérországot."
.
(Szép Ernő: Illúzió; link)
