"Adekvát közhely, miszerint az ember nevetve válik meg múltjától. Holott az ember soha nem válik meg múltjától. A múlt elhalkul, megsápad ugyan, de átszövi, benövi a kérdezést, a reményt, a jövő képeit. A múlt otthonosan, hatalmasan, némán húz.
Semmin nem nevetünk ilyen puhán. A múltunkon nem forradalmi összekacsintó hevülettel, a helyreállt világrendre büszkén. A múlt mint vicc sokkal szelídebben állítja helyre a rendet.
A múlton nevetés nem más, mint a múlt eltartott őrzésének egyik formája. Az a fény, ami megvilágíthatja a megtett, irdatlan hosszú útjának egy darabját. Mert ’minden jövőnél százszorta hosszabb a múlt’. Életünk minden pillanatát, gondolkozásunk, érezni tudásunk minden mozzanatát több ezer éves kulturális háttér terelgeti, és amit a jövőből belátunk, az csak néhány nap, esetleg hónap. Ami mögöttünk, hatalmas túlsúlyban.”