.
"Az érzés, ami fojtogat bennünket, egyfajta gyerekes szűklátókörűség eredménye. Mert ami nem érint, vagy nem korlátoz minket a jelenben, itt és most, arról könnyebben megfeledkezünk. Ez a tagadás természetes működésünk része. Olyan, mintha közösségként is gyerekek módjára viselkednénk. A gyerekeket a jelentéktelen, önfeledt dolgok kötik le: játszanak; a fontos döntéseket pedig ráhagyják a szülőkre. Sokan ezt az állapotot megőrzik felnőtt korukra is. Majd a többiek megoldják. Majd a politikusok megoldják. Ez a típusú tagadás olyan, mint egy gyerekkori traumára adott reakció; ösztönből, eltagadva, megfeledkezve a korlátokról. Bizonyos tekintetben ez társadalmilag is igaz. A nagy problémákról kollektívan sem vagyunk hajlandók tudomást venni.
...
Egy ilyen csapás felszínre hozza azokat a félelmeket, azokat a kisgyerekkori traumák által előidézett érzelmeket, amik elől a mindennapokban, vagy a normális kerékvágásban el tudunk menekülni. A kocsmába, a munkába, a szeretőhöz, a sportba. Most nem tudunk szabadulni tőlük. Ez szorongáshoz, dühhöz, agresszióhoz vezet. Ha kellően tudatosak vagyunk, fel tudjuk fedezni magunkban ezeket az érzéseket, és megtanulhatjuk kezelni őket, de erre nem mindenki képes.
...
- Nagyon sokféle bizonytalanságot kezelünk párhuzamosan: nem tudjuk mi változik meg majd a mindennapjainkban, lesz-e munkánk, mi lesz az idős szeretteinkkel, mennyire reccsen meg mindettől a gazdaság és a társadalom, és ki tudunk-e jönni belőle békével.
- A világ jelentős részén ez eddig is mindennapos élmény volt. Lesz-e étel az asztalon? Mikor lesz vége a háborúnak? Most azon aggódunk, hogy mi lesz júliusban. Mert eddig azt hittük, hogy tudjuk. Pedig eddig se tudtuk. Csak ezt a bizonytalanságot hajlamosak vagyunk eltagadni.
...
- Miért tagadjuk el a bizonytalanságot?
- Mert túl fájdalmas. Nietzsche mondta egyszer, hogy azok hazudják ki útjukat a valóságból, akiknek a valóság legfájdalmasabb volt. Korábban a vallás volt a meghatározó, ma a tömegkultúrának van ebben a tagadásban nagyon sajátos társadalmi-kulturális funkciója.
A globalizált nyilvánosságban az emberek főleg olyasmivel foglalkoznak, amik nem életbevágóan fontosak. Ezért számít annyira az embereknek, hogy mit játszanak a moziban, ki kit szeret, kit gyűlöl, melyik politikus melyik napon pontosan mit mondott, és ki nyeri a labdarúgó-bajnokságot. Ezek sose voltak fontosak. Most se azok. Nem is lesznek. Az igazi szerepe ennek az irdatlan mennyiségű információnak az, hogy ne törődjünk valóságunkkal. Olyan mint egy nyugtatótabletta.
Az igazság, a valóság, amikor gyerekek voltunk, túl fájdalmas volt számunkra. Azt tanultuk meg, hogy ne foglalkozzunk azzal, ami igazán számít, mert tehetetlenek vagyunk vele szemben. Ezért elfoglaltuk az elménket olyasmivel, ami megakadályozza a szorongást."
.
Dr. Máté Gábor ; link
