.
"Többnyire mind úgy nőttünk fel, hogy a nem kívánt viselkedésünket valamilyen, a szüleink által kreált büntetés követett. Ha nem csináltunk házi feladatot, nem mehettünk focira. Ha nem mosogattunk el, nem jöhettek át a barátaink. Ha nem értünk haza időben vagy nem vettük fel a telefonunkat, akkor szobafogság. Ha szemtelenek voltunk, akkor nyakleves, vagy jobb esetben egyszerű kiabálás. Ha verekedtünk, akkor pedig sarokba állítás, hogy elgondolkodjunk. Elgondolkodtunk? Hát persze! Azon, hogy mennyire igazságtalanok a szüleink, hogy mennyire nem értenek semmit, és hogy legközelebb mennyivel ügyesebbnek kell majd lennünk a lebukás elkerülése végett. Az életre szóló lecke felett, ami eredetileg az üzenete lett volna a büntetésnek, valahogy elsiklottunk.
...
A gyereknevelés célja alapvetően az lenne, hogy utódaink elsajátítsák a társadalmunk által elfogadott értékeket, gondolkodásmódot és viselkedésmintázatokat. Azazhogy tanuljanak. A tanulásnak alapvető feltétele viszont, hogy annak pillanatában az egyén biztonságban és elfogadva érezze magát. Ha ez hiányzik, a szervezet túlélő mechanizmusba lép. Falat húz és védekezik. Nem kezd el gondolkodni mögöttes tartalmakon, csak az aktuális helyzeten, hogy abból megmeneküljön.
Amikor a gyerekünk kiveri nálunk a biztosítékot (akármivel), mi felhúzzuk magunkat, és ingerültté válunk. Azaz a gyerek számára legnagyobb biztonságot jelentő személy hirtelen a legfélelmetesebbé válik. Egy ilyen veszélyes helyzetben nem fog összefüggéseket keresni az előzmények és következmények között. Egyszerűen menekülni fog úgy, ahogy tud. Azt fogja megtanulni, milyen módszerrel tud a leggyorsabban biztonságba kerülni. Van, amelyik gyerek számára a szófogadás és a büntetés vállalása tűnik a legjobb megoldásnak, másnak a visszabeszélés, felülkerekedés, megint másnak pedig a kapcsolat minél széles körűbb bontása, az elszakadás.
...
ami nem működött a szüleinknél, az nem fog működni nálunk sem. Az állandó féltésünkből és kontrollunkból a gyerekek azt az üzenetet olvassák ki, hogy nem bízunk bennük. Hogy nem hiszünk abban, hogy képesek lennének önálló sikerre, hogy meg tudnák oldani a nehézségeiket nélkülünk. A folyamatos irányítási vágyunk arra tanítja őket, hogy hibázni nem szabad. Pedig botlás nélkül nincs valódi tanulás. Megtanulják, hogy csak mások elismerése által lehetnek elég jók. Pedig az igazán sikeres emberekben kezdetben csak saját maguk hittek. Megtanulják, hogy a szüleik előtt sohasem lehetnek önmaguk. Pedig egészséges emberi kapcsolatokat az tud a legkönnyebben építeni, aki otthon önmaga lehetett.
...
Akkor most hagyjak rá mindent? De hiszen az az életébe is kerülhet! A válaszom: Ne! Ne mindent, csak sok mindent. Vannak olyan helyzetek, amik valóban a gyerek életébe kerülhetnek. Ezekről viszont érdemes vele közösen tárgyalni, és olyan szabályt állítani, ami következetesen fenn is lesz tartva, ami érvényes mindenkire. Napjainkban azonban gyakoribb, hogy túlszabályozzuk a gyerekeink életét, kevéssé engedünk teret a saját tapasztalataiknak, a próbálkozásoknak és a hibáknak. Ez sem a gyereknek nem jó, se nekünk magunknak, a kettőnk kapcsolatának pedig végképp nem. Nem védhetjük meg mindentől a gyerekeinket, és talán nem is kell. Ez nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk őket, sőt. A felszabaduló energiánkat arra fordíthatjuk, hogy meghalljuk, elfogadjuk, megértsük őket, és kapcsolódjunk hozzájuk. Mert minden gyerek erre vágyik. Hogy higgyünk, bízzunk bennük, és hogy ott álljuk mögöttük (ne mellettük vagy előttük) lelki támasznak, amikor éppen megbillen az önbizalmuk."
Tarkovács Cecília ; link
