.
"A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján, és már a híd közelében jártak, amikor Tutajos átnézett a másik oldalra, hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is.
– Ó! – és felugrott, és felugrott Bütyök is, és talán nem gondoltak arra, hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket.
– Gergő bácsi! – ordított Tutajos. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani, Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal, mintha le akarna ugrani a kocsiról.
– Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre, mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul, csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal, amivel először intettek áldást az emberek.
A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon, s amikor eltűnt a látomás, a két fiú lezökkent.
– Ó, Gergő bácsi – mondta később Gyula.
– Katica… – sóhajtotta Bütyök, mire Tutajos azt mondta:
– Most már kezdelek megérteni, mert még én is szerelmes lettem valamibe, csak tudnám, hogy mibe.
Bütyök hallgatott; a kocsi robogása úgy loholt alattuk, mint dörmögő szolgája a kerekeknek, hangja az útnak és takarója a gondolatoknak, melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak, de soha nem beszélnek róla."
.
( Fekete István : Tüskevár; részlet )
