.
"A halál nem mindig megrázó. Leonard Cohen halála talán inkább olyan lesz, mint az eddigi – és most már lehet, hogy örökké csak – tizennégy lemeze: szomorú, mint az elmúlás mindig, de azért valamiféle örömöt is hozó. Mert Cohen most kiadott egy lemezt, és ezzel el tudott búcsúzni egy olyan élet végén, ami a világ egyik legszebb regénye lenne, ha valaki megírná végre. És a búcsú nemcsak Cohen zenéjének hallgatóihoz és a köpönyegének egykori lakóihoz szólt, hanem élete talán legfontosabb szereplőjéhez is.
Leonard Cohen még hatvanhat éve ismerte és szerette meg Marianne Ihlent, akit nemcsak görögországi házába költöztetett be, de oda is, ahol a dalai születtek. A viszonyuk nagyjából egy évtizeden át tartott, de a szerelmük bizonyos értelemben soha nem szűnt meg, legfeljebb olyasmivé vált, amire inkább valami más szót lehetne használni, ha lenne egy olyan kifejezés, ami leírja ezt az évtizedeken át kitartó, kitörölhetetlenül mély kapcsolatot.
A norvég nő majdnem egyidős volt Cohennel, de vele kevésbé volt megengedő a kor: Cohent Marianne egy közeli barátja értesítette idén nyáron, hogy az egykori múzsa rákos, noha erről ő sosem beszélt az énekesnek. Cohen pedig azonnal újra írt Marianne-nak. 'Nos, Marianne, eljött az idő, amikor már olyan öregek vagyunk, hogy a testünk lassan széthullik. Azt hiszem, nagyon hamar követni foglak én is. Tudd, hogy olyan közel jövök mögötted, hogy ha kinyújtod a karodat, elérhetsz.'
És a levél még éppen elérte Marianne-t, még tudott miatta mosolyogni, még ki tudta nyújtani a karját, amikor odaért a szövegben az, aki felolvasta az utolsó éber órái egyikén a levelet. A norvég barát megírta mindezt Cohennek, és azt is, hogy a legvégén, amikor Marianne légzése már egészen lelassult, a Bird on a Wire-t dúdolta neki, a búcsú előtt, ami egyszer, majdnem fél évszázada, már elhangzott: So Long, Marianne.
A You Want It Darker pont ilyen lemez. Búcsú egy hosszú élet végén, megnyugvás, miután az ember lezárta, amit egy életben le lehet, le kell vagy le tud. És végső búcsú azoktól, akiket szeretett, de még a saját múltjától, Cohen korábbi zenéjétől, a nagy slágerektől is. A bő félórás lemez olyan lassan indul, mint egy nyolcvankét éves ember bármelyik napja: kis, óvatos léptekkel, hirtelen mozdulatok, felesleges sietség nélkül."
.
( Kovács Bálint ; link )
