.
"A (hosszú távú) szerencsénk azonban az, hogy a hódítást nehéz a csúcson abbahagyni. Minden pillanatban elmondható, hogy korábban is voltak kételyek, és mégis csak a bátor hadvezérnek vagy politikusnak lett igaza. Nem világos, hogy ebből mennyi volt a szerencse és mennyi a zsenialitás (vagy isteni elrendeltség, tetszés szerint), de az emberi pszichológia az utóbbiakat túl szokta értékelni, különösen, ha egy számunkra olyan kedvelt emberről van szó, mint saját magunk.
A diktátorok magányossága
A túlzott önbizalom a diktatórikus rendszerekben még valószínűbben alakul ki, mint egyébként, mert nincs reális visszajelzés: mindenki azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a diktátor zseniálisan döntött. Ha a valóság ennek nagyon szembe megy, akkor lehet esetleg az alattvalókat hibáztatni/büntetni, de ez nem eredményez tanulási folyamatot.
És a diktatórikus rendszerek általában paranoidok, a saját működési elvüket vetítik ki a világra, úgyis meg fog támadni az ellenség, jobb, ha elébe megyünk, és mi támadunk.
És végül a diktatórikus rendszerek nehezen léteznek külső és/vagy belső ellenség elleni terror és harc nélkül, mert különben akkor az olyan hétköznapi dolgokkal kellene foglalkozniuk, amelyek nem a kedvenceik, és amelyekhez nem értenek."
.
( Zsoldos István / Guruló Hordó ; link )
