.
"A rendszerváltás nagy hazugsága a szabadság és a lehetőség volt ... leírták, hogy innentől mindenki egyenlő, de ennek valójában nem lehetett érvényt szerezni. Az első áldozat közvetlenül a rendszerváltáskor maguk a szociális és munkavállalói jogok voltak, amelyeket azonnal felszámoltak. A ma is inaktív munkanélküliek tekintélyes része akkor került utcára, és azóta sem nyílt számukra lehetőség.
Maga az intézményrendszer, kezdve a sokat dicsért alkotmánnyal, betonozta be a politikai elit távolságát a hétköznapi emberektől. A kettő közötti térben, amiben az érdekérvényesítésnek történnie kellett volna, nem volt semmi. A civil szervezeteket soha nem hagyták akkorára nőni, hogy összekössék az elitista hatalmi intézményeket, például a fékek és ellensúlyok valójában rendkívül törékeny felépítményét, annak valódi erőforrásával, a népakarattal.
A rendszerváltó értelmiség nagy félelme éppen maga a népakarat megvalósulása volt. Ettől tartottak legjobban, és még ma is sokan félnek tőle, hogy ha ez a zabolázatlan és ostoba nép elkezd érdeket érvényesíteni, akkor diktátorokat fog hatalomra juttatni és halálbüntetést követel meg más efféle elképzelhetetlen dolgokat. Meg aztán, akkor ki fogja betartatni velük a költésgvetési sarokszámokat! Ez a bizalmatlanság az állampolgárok mélységes lenézésén és a nyilvánosság működésének félreértésén alapul. A nép ugyanis, amennyiben soha nem tekintik nagykorúnak, saját ügyeiben kompetensnek, és módszeresen megvonják tőle a beleszólást az életét érintő ügyekbe, bizony elveszíti az önvédelmi képességét, és akár olyan kistelepülések döbrögijeit sem tudja leváltani, mint Érpatak futóbolond polgármestere – ugyanis túl sok hatalom és hozzáférés koncentrálódik túl kevés kézben. Éppen a demokratikus beleszólás leszűkítése sodort minket bajba: ha csak sokévente egyszer egy-egy igent vagy nemet lehet választani, és még a kérdéseket sem mi tesszük fel, akkor valóban nem fog rólunk kiderülni, hogy milyen komplexen gondolkodunk, és hogy igenis képesek volnánk alapvető problémákat megoldani, ha hagynának minket.
A nép soha nem akar diktátort, ahogyan halálbüntetést sem. A nép akar életszínvonalat és megbízhatóságot, társadalmi mobilitást, az előrejutás lehetőségét. Igazságos elosztást, hozzáférést, megbecsülést, jogaiba helyeztetést. Komolyan vétetést, és igen, ez a bűnös, renyhe nép kényelmet is akar, a fenébe is. Az már a mi civilizációnk tragédiája, hogy ezekben a demokráciának nevezett államberendezkedésekben, amelyek valójában a hatalommegosztás elcsalására szövetkeztek, soha nem kaptunk még érdemi beleszólást, csak készen elénk rakott termékek közül választhattunk. Változatos árakon vehettünk magunknak a stabil megélhetés reményében elnyomókat, a közbiztonság helyett központi erőszakot, a békés fejlődés helyett ostoba expanziót.
Pedig a saját életünkről és szükségleteinkről való tudás jelen van a társadalomban, a nemszavazók és az összevissza szavazók körében is. Ez a lassan ötvenéves állítás, az antropológiai fordulat veleje, hogy mindenki végighallgatható és különleges megértésekkel rendelkezik, végigsöpört a társadalomtudományokon, de valamiért érintetlenül hagyta a politikát és a nyilvánosságot is, pedig tényleg ennyire egyszerű. Megvalósítani persze borzasztóan nehéz, és számos lemondást követelne a mostani hatalomgyakorlóktól. Ugyanis valóban be kellene ereszteni a lakosságot a saját ügyei intézésébe, és nyilván igen kevesen indítványoznák, hogy az iskola vagyonát lopja el a Klik, az állam ossza ki a csókosoknak a trafikokat vagy hogy olyan óriáscégeket támogassuknk adókedvezménnyel, amelyik szörnyű körülmények között, rossz bérét foglalkoztat, és fenyegeti és módszeresen kirúgja a szakszervezetiesedő dolgozóit. Ha tehát a nép belepofázik, akkor nagyon nehéz rabolni."
.
( Papp Réka Kinga : Az elfelejtett választópolgár ; link )
