.
"A nagy hagyományú távol-keleti színházakban, ahol színészcsaládok alkottak egy-egy társulatot, életbevágóan fontos volt, hogy a gyerekek időben megkezdjék felkészülésüket a pályára. A fiatal színészek képességein múlt ugyanis a támogatói - hercegi, királyi - kegy megtartása, elnyerése, visszanyerése, vagyis a társulat és tagjainak mindennapi megélhetése, élete. Évszázados hagyomány alapján alakították ki nevelési (színész-énekes-táncos-akrobata nevelési) módszereiket, és csiszolták azokat a lehető legeredményesebbé. És most jön a meglepetés!
A legelső szabály az volt, hogy hétéves korukig akkor sem tanítják a gyerekeket, ha ők maguk kérik ezt. 'Segíts, apa, mutasd lassabban a tánclépést!' Nem mutatta. De azt hagyták, hogy a gyerekek szabadon utánozzanak, miközben velük együtt élték a folytonos gyakorlásban dolgozó társulat mindennapi életét.
Hét és tizennégy éves koruk között elkezdődött a tanítás, ekkor már mutatták nekik lassabban is a lépést, de nem korrigáltak! Nem volt javítgatás, kritizálás - mert tudták, hogy ez visszafogta volna fejlődésüket.
A pontosítás időszaka csak a kamaszkor után következett el, amikor az ifjú már maga is kritikával figyelte a világot és önmagát."
( dr. Vekerdy Tamás )
