.
"Most, hogy közelről belelátok egy nagy nyugati cég legfelsőbb vezetésébe, egyre gyakrabban rágódok a különbségeken az itteni és az otthoni vezetői mentalitás között. Persze a standard magyar hozzáállás ehhez a kérdéshez egy dacos 'azok sem jobbak ám!', de a helyzet az, hogy zongorázni lehet a különbséget. Úgy fogalmaznék, hogy magyar viszonylatban a magas polcra kerülés egy út végállomása, a révbe érkezés, a jól megérdemelt munka (ami legtöbbször a nyalás-taposás-könyöklés szentháromságát jelenti) gyümölcsének learatása. Aki főnök lesz, annak többé nem kell sem keményen dolgozni (arra ott vannak a beosztottak), sem felelni a hibáiért (arra is ott vannak a beosztottak), és bukni is általában csak felfelé tud. Magyarországon nem vezetők vannak, hanem urak.
Ellenben Nyugaton (általánosítva persze) az van, hogy minél magasabb beosztású valaki, annál többet melózik, és annál több mindenért vonják felelősségre. Több fizetésért (ami ráadásul arányaiban nem ANNYIVAL több, mint a magyar főnökúré a beosztottakhoz képest) sokkal több stressz, sokkal kevesebb alvás és magánélet a vezetők osztályrésze. Akiknek ráadásul meglepően kicsi az arcuk a magyar kihaénnem felfuvalkodott kisgömböcökhöz képest. Ugyanis mindegyik kicsinek érzi magát a rámért feladatokhoz képest, mert van annyi eszük, hogy felmérjék a felelősség súlyát, és van annyi lelkiismeretük, hogy ne tudják leszarni az egészet - ismétlem, itt a nagy átlagról beszélek, persze itt is vannak gazemberek. ... ez sajnos egy nagyon mélyen beivódott kulturális minta, amit ... nagyon, de nagyon nehéz lesz megváltoztatni - ráadásul igény sem nagyon mutatkozik rá."
( panamajack )
