"A reflektor fénye a porondon lassan körbe jár,
a közönség feszülten figyel, az attrakcióra vár,
oly nagy a csend, a szívembe markol, ez nekem is ismerős,
a színfalak mögül előre lép egy krumpli orrú hős...
Játszik, tudja jól : élni csak így lehet,
tapsolnak, nevetnek neki az emberek,
de senkit nem érdekel az előadás után,
magányos ember ő, vagy valaki más talán?
Ne sírj, bohóc! Hisz játék csak az élet,
ne sírj bohóc, játék csak semmi más!
Ne sírj bohóc, hidd el, én is félek,
mondd mi lesz velünk, ha véget ér majd, az előadás?
Volt, hogy egyedül voltam sok hűvös hajnalon;
a barátaim, kikben hittem rég, elhagytak s ez fájt nagyon.
Nekik az életem csak egy színházi előadás;
azt mondják rám : egy őrült vagyok, egy bohóc és semmi más.
Üres a nézőtér, kihunytak a fények, csak ketten vagyunk:
a bohóc és én; csak figyeljük egymást, nem szólunk, hallgatunk.
Halkan dalol a csend, szárnyra kap a képzelet:
játszunk egymásnak, csak egymásnak játszunk, és már senki nem nevet..."
"
