.
"Ami a leginkább közös mindben, az a feszültség. Nem a színházi, drámai értelemben vett feszültség, hanem az a fajta, ami az öklöt szorítja össze, hogy üssünk vele, és ami a tüdőt tágítja, hogy ordítsunk, hátha akkor le lehet adni egy kicsit belőle. De nem lehet, mert folyamatosan újratermelődik, akár családon belül, ha a két szülőnek mások a gyereknevelési elvei, akár a virágárusnál, ha a boltos nem úgy válaszol, vagy a vevő nem úgy kérdez, ahogy szerintünk kéne, akárhol, akármikor, mert hiába van békeidő, béke, az nincs. És ez veszélyes.
...
Ha a gyűlöletet egyszer felszították, akkor olyan lesz, mint a tűz, és abba kap bele, amit elér a lángja, irányítani nem lehet.
...
Minden mondattól csak még rosszabb lesz minden: az ebédlőasztalnál a leves fölött kialakuló családi veszekedés, ahol a szülők nemcsak a szemtelen gyereket osztják ki, de egymást is; őrült ordibálásig és fenyegetőzésig fajuló szóváltás vevő és eladó között; a semmiből, pontosabban a sok ezredik egyformán szar nap után előbukó szembenézés az elmúlt húsz, közösen töltött évvel; vagy éppen előadás utáni kínos megbeszélés kínos érzéketlenségekkel és kínos sértődésekkel.
És mindig mindenki bocsánatot kér mindenkitől, mindig mindenki megpróbálja visszavonni, amit forró fejjel kimondott. Mert bocsánatot kérni mindig lehet, gesztusként biztos szép is, de az égési sérülés nem múlik el tőle. Ahogy kiút sincs: Hajdu csak egy-két abszurdba, groteszkbe vagy akár szürreálisba/mágikus realistába hajló jelenetben utal bármiféle kiútra ebből a háborús békeidőből – egyik se túl meggyőző."
.
( Kovács Bálint, link ; Hajdu Szabolcs : Békeidő )
