.
"A gyermek stresszt él át, amelynek következtében nyugtalanná válik és jelezni - általában sírni - kezd. Ilyenkor gondozója kapcsolatba lép vele, és megpróbálja megfejteni, hogy mi lehet a probléma oka. A sírással járó feszültség érthető módon a szülőkben is stresszes állapotot idéz elő, akik ideális esetben nyugtató, oltalmazó és a gyermek igényeihez illeszkedő viselkedéssel tudnak reagálni, például megérintik, ringatják, etetni, altatni próbálják. Ennek következtében a keletkezett feszültségek ebben a kapcsolódásban elviselhetővé szelídülnek és a gyermek felé immár általa is kezelhető formában tükröződnek vissza az anyuka vagy apuka részéről.
Ezekben a helyzetekben, amennyiben 'elég jó' szülei vannak, a gyermek rendkívül fontos tapasztalatokkal gazdagodik, amelyek nagyjából a következők lehetnek: bízhatok a másikban, mert észleli, ha baj van és kisegít. A hozzám közelállók figyelnek rám, és megfelelően reagálnak az igényeimre (nem aggódnak túlzottan, de ha gond van, aktívan közbelépnek). Pont annyit segítenek, ami ahhoz kell, hogy utána egyedül ismét jól érezzem magamat és szabadon folytassam felfedező tevékenységemet. Az említett függő helyzetből fakadóan ezeket az élményeket egy csecsemő sohasem élhetné át a szülő segítsége nélkül a fent ismertetett kommunikációs folyamat hiánya folytán.
...
De mi a helyzet akkor, amikor a szülők képtelenek megfelelő, biztonságos, a gyermek igényeihez illeszkedő bánásmódot biztosítani, netán kifejezetten káros magatartást gyakorolnak? Kernberg elképzelése szerint a szülő-csecsemő kapcsolatoknak egy meghatározott fejlődési pályán kell haladniuk, amelyben a gyermek ugrásszerű változásaihoz kell tudattalanul illeszkednie gondozóik bánásmódjának , és érzékeny módon kell ráhangolódniuk azokra. Egy agresszív, bántalmazó szülő - függetlenül attól, hogy fizikailag vagy verbálisan bántalmaz - például biztosan nem tud ráhangolódni gyermeke érzelmi világára, hiszen saját indulatai ezt lehetetlenné teszik, sőt a kialakult feszültségért a gyermeket hibáztatja és bünteti a lehető legkárosabb módon.
Ahelyett, hogy fenntartaná gyermeke érzelmi egyensúlyát és segítené megküzdését, növeli a benne keletkező feszültséget, visszaél helyzetével, összezavarja a csecsemőt, és reávetíti frusztrációit, amelyekkel növeli a gyermekben keletkezett feszültségszintet. A gyermek végül azt kénytelen megélni, hogy 'az, akitől függök és akit szeretek, egyúttal fenyegető is számomra'. Az szülővel való összeolvadás iránti igény és az összeolvadástól való félelem hirtelen váltakozása felnőttkorban elköteleződési nehézségeket, impulzivitást, bizalmatlanságot, az egyedüllét során pedig szélsőséges magányosságérzetet okozhat. Logikus, hiszen ahhoz, hogy az ember elmélyítse kapcsolatait és az intimitást fenn tudja tartani, tudnia kell, hogy a másik kiszámítható, megbízható és attól, hogy néha hibázik, még nem biztos, hogy rosszat akar. Az állandóság ilyen hiánya, a jó és a rossz pólusok összefolyása, illetve az én és a másik közti határvonal elmosódása kínzó ambivalenciához vezet, amely ellehetetleníti a kiegyensúlyozott kapcsolatok kialakítását."
.
( Juhász Dániel ; link )
