.
"Nincs tovább, nagyon sajnálják, nincs mit tenni, minden porcikájában szétterjedt a kór, itt a vége. Morfiumot tudnak adni csak, néhány hónap, talán annyi sem. A halál már ott ül az ágya szélén, egész nap vele van, már-már szinte hozzá ér. Búcsúzni kéne, de hogyan, ki kíváncsi egy haldoklóra? Hogyan kell jól búcsút venni? Hogyan kell elengedni az életet, mikor még annyi dolga lenne? Mit kell mondani, kellenek-e egyáltalán szavak? Akar-e egyáltalán búcsúzni, akarja-e, hogy a tágabb rokonság, akikkel rendszeres kapcsolatban volt, így lássák, hogy aztán kísértse őket a hamuszürke arca?
Senki nem akar beszélni a halálról, nem merik kimondani, nem mernek igazán búcsút venni, talán attól félnek, hogy akkor megérinti őket is, ha megfogják egy haldokló kezét, akkor ők is érzik majd hűvös leheletét. Attól félnek, ha kimondják, rögtön valósággá válik. Pedig innen már nincs visszaút, mindenki tudja, és mégis. Többen mondták már nekem, hogy túl sokat beszélek a halálról, nem szabad szóba hozni, tabu, tilos, pedig nem a szavaktól válik valósággá. Most is ott ül az ágya szélén, sietni kéne, búcsúzni, még mielőtt késő lesz. Elmondani, hogy nagyon szeretik, hogy ott lesznek a gyerekeinek, az özvegyének, a szüleinek. Elmesélni még egyszer, hogyan is volt azon a régi-régi balatoni nyaraláson a csónakkal, meg a sátorral. Még egyszer, együtt, utoljára nevetni, nem lehet halogatni, nehogy elkéssenek."
( Halacska; link )
