.
"A magyar társadalom jelenlegi szerkezetét jelentős mértékben meghatározza a Kádár-rendszer öröksége.
Az 1945-47-es koalíciós korszak után felszámolt 'úri középosztály' helyett a kommunista hatalom felépítette saját rendszerhű középosztályát. A régi konzervatív középréteget sújtó kitelepítéssel és egzisztenciális ellehetetlenítéssel párhuzamosan számos gazdasági, kulturális, oktatási, államigazgatási és politikai pozíció ürült meg országszerte a kommunista káderek és szimpatizánsok számára. A rendkívül gyors társadalmi felemelkedés lehetősége a Rákosi-diktatúra alatt nem egyes egyéneket érintett, hanem összességében széles réteget. A gyakran a (háború előtti) társadalmi (fél)perifériáról felemelkedő csoportok beilleszkedve az átalakuló középosztály soraiba természetesen a 'népi demokratikus' rendszer elkötelezett híveivé váltak.
Nagy Imre megjelenése, majd az '56-os események utáni megtorlást követően kibontakozó kádári konszolidáció, habár árnyalta és humanizálta a fent leírt folyamatot, annak lényegén – e szempontból – nem változtatott. Magyarországon a '40-es és az '50-es évek közepe között lezajlott egy nagyarányú elitcsere, melynek egyedüli korlátját csak az egyre inkább krónikussá váló szakemberhiány jelentette. A közéletben '63-tól kibontakozó, majd '68- tól a gazdasági szféra irányítására is átterjedő konszolidáció folyamata e szakemberhiány reális felismeréséből adódóan (a pártvezetést leszámítva) szinte minden területen elérhetővé tette a középvezetői pozíciókat a régi elitből származó fiatalok előtt. Ám e pozitív fejlemény nem változtatott a rendszer azon alapvonásán, hogy a (gazdasági, kulturális, igazgatási és politikai) csúcsvezetők továbbra is (szinte) kivétel nélkül a szűk pártállami elit soraiból rekrutálódtak.
A Kádár-rendszer eme sajátos (a 'szocialista táboron' belül egyedi) alapvonásából következően a rendszerváltás alatti magyar elitek szociológiai értelemben alapvetően két részre oszthatók: a legmagasabb elitcsoportokat szinte kizárólagosan adó szocialistára, és a középrétegek legalább felét kitevő tradicionálisra (illetve annak maradványára).
Természetesen a rendkívül széles kádári középosztály alsóbb szintjein is jelentős volt az oda a szocialista rendszernek köszönhetően felemelkedők aránya (de nem kizárólagos, mint a legfelsőbb elitek esetében).
A '80-as évek (fent vázolt) társadalmi sajátosságai meghatározó módon befolyásolták a rendszerváltozás során kialakuló hazai társadalom szerkezetét. A privatizáció előnyeiből evidens módon azon csoportok részesedtek nagyobb arányban, akik a késő Kádár-rendszerben magasabb elitpozíciókkal bírtak: általában soraikból kerültek ki a '90-es évek folyamán Magyarországon megtelepedő multinacionális vállalatok menedzserei és a magyar középvállalatok tulajdonosai.
A rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány a szociális piacgazdaság jegyében széles (keresztény) középosztályt kívánt létrehozni Magyarországon; e törekvés az Antall-kormány számos intézkedésében megnyilvánult (például: egzisztencia-hitel, munkavállalói részvény-program, kárpótlás). A jobboldal a rendszerváltás óta mindvégig a középosztályra mint önmaga kizárólagos bázisára tekintett, a baloldali törzsszavazókat pedig lecsúszó kádári kisemberekként definiálta. Ebből adódóan jobboldali ideológusok sora a konzervatív bázis szűkülését a középosztály gyengülésével magyarázta.
Mára ténykérdésként kezelhető, hogy a magyar társadalom egyre inkább kezd latinamerikanizálódni, vagyis a szűk középosztály és a néhány százezres elit mellett a társadalom 2/3-át a lecsúszó és kirekesztődött csoportok teszik ki. Ám mindez nem változtat azon az összefüggésen, hogy a hazai jobboldal szellemi fősodra immár lassan húsz éve tévesen keresztény középosztályról vizionál; különösen igaz ez a (jobboldali bázis gerincét az értelmiséggel, a kisvállalkozókkal és a vidéki kistermelőkkel azonosító) Fideszre. Ezzel szemben a tradicionális elitek mindössze fele részben alkotják a középosztályi réteget, hiszen annak van egy szocialista kötődésű fele is.
Számos – itt nem részletezendő – politológiai elemzés szól arról, hogy az MSZP valójában több párt koalíciója; az érdekcsoportokra széttöredezett, ideológiailag sem egységes tömörülés egyetlen összetartó kapoccsal rendelkezik: a Kádár-rendszer szerepének (többé-kevésbé) pozitív megítélésével. Az MSZP ideológiájának, elitjének és tagságának laza koherenciája kivetül a baloldali párt bázisára is, amely ennek következtében ideológiailag és szociológiailag rendkívül heterogén jelleget ölt. A szocialista szavazótábor két végpontját jeleníti meg az alacsony képzettségű, idősödő, alacsony társadalmi megbecsültségű „kádári kisember" és a magas státusú, jólképzett, fővárosi értelmiségi.
A fentiekből következően megállapítható, hogy létezik Magyarországon egy széles szavazóréteg, amely a rendszerváltás óta jobb híján a szocialistákra szavaz annak ellenére, hogy ideológiailag, életformáját tekintve, társadalmi státusa szerint semmilyen tekintetben sem nevezhető baloldalinak. Sőt, számos vonása miatt e réteg kifejezetten 'liberál-konzervatívnak' tűnik fel: az előző rendszerben megszerzett és a rendszerváltás során (többnyire gazdasági tőkére) konvertált elit-pozíciójára úgy tekint, mint az elmúlt évtizedekben bárki előtt nyitva álló előrejutási lehetőségre (a lehetőségek egyenlősége), valamint a saját munkájának és teljesítményének megérdemelt következményére (teljesítmény-elv). E réteg meghatározásakor nem a szűk körű, legfelső elitcsoportra kell gondolnunk, hanem a középrétegek ideáltipikus megjelenítőire: például a (Kádár-rendszerből induló) kisvállalkozókra, a szegényparaszti családból felemelkedő vidéki pedagógusra vagy köztisztviselőre, és a munkás-származású nagyvárosi ügyvédre.
E csoportok ambivalens viszonyban állnak a kádári diktatúrával: pozitívumként jelenik meg számukra családjuk jelentős egzisztenciális felemelkedése, önmaguk tanulásának lehetősége; de negatívumként könyvelik a múlt rendszer számlájára a munkakultúra leromlását, az ő adójukból finanszírozott jóléti szolgáltatások széles körét, valamint a mindent a végletekig túlszabályozó államot. Éppen ezen értékrendjükből következően ítélik el az előző ciklusban a kádári kisembert megszólító (Medgyessy, majd Gyurcsány vezetésével megvalósuló) osztogató politikát, a gazdasági teljesítmény nélküli jóléti intézkedések sorát. Ők azok a mérsékelt középszavazók, akik elsősorban a szakpolitikailag megalapozott programok által érhetők el, és taszítja őket a baloldal (túladóztató, az adójukat elherdáló) kormányzati gyakorlata.
Felmerül a kérdés, hogy a felsoroltak miatt miért nem tartoznak e választói csoportok a jobboldal táborába. A rendszerváltás környékén hazánkban sokan tartottak (sőt, egyenesen féltek) hamis történeti beidegződések és előítéletek miatt a konzervativizmustól: keresztény kurzust, „Horthy-restaurációt" értettek rajta, amely tévhitet tovább generálta az első jobbközép koalíció radikálisainak fellépése mellett az Antall-kabinet ügyetlen kommunikációja is. A '90- es évek közepén Orbán vezetésével meghirdetett A polgári Magyarországért! program (amely elvileg e választói rétegeket is célcsoportnak tekintette) az évtized végén ismételten felerősödő antikommunista Fidesz-identitás miatt lett vállalhatatlan számukra. Erre vezethető vissza, hogy a 2002-es választásokon a középszavazók nagy részét nem tudta megszólítani a jobboldal, így azok ismételten a legkisebb rossz elvét követve inkább Medgyessy Péterre (vagy a Kupa-féle Centrum Pártra) szavaztak."
( Pétervári Zsolt - A magyar középosztály; részlet )
