.
"Sokan elindulnak egy úton felfelé és eljutnak egy pontig, ahol megállnak, majd lassan visszafordulnak és még mélyebbre süllyednek, mint ahonnan elindultak. Miért?
Talán azért, mert úgy érzik nincs erejük tovább menni, talán, mert tartalékolnak egy következő szakaszra, ami valószínűleg sohasem érkezik el. A legtöbben azért állnak meg az út elején, vagy a felénél, mert azt gondolják, elég elindulni, elég kifejezni a szándékot, és ha ők megtették az első lépéseket, akkor jogosan várják a megerősítést, a pozitív választ. Leengedett kézzel, reménykedve megállnak, körbenéznek és várják a megérdemelt jutalmat, amiért elindultak. Ám mindez nem így működik, a remélt jutalom az út felénél nem jelenik meg.
Ha félig mégy végig a fájdalom beengedésének az útján, a kontroll elengedésén, önmagad feladásán, a biztonságról való lemondásban, a szégyen felszámolásában, a nem hozzád tartozók elengedésében, de valójában még kapaszkodsz, kivársz, és tartogatsz, akkor nincs változás.
A kontrollált káosz, az irányított krízis, a félig-meddig megélt érzelmek, a látszat teljesítmény, nem vezet el a szabadsághoz, csak a mintha érzéshez. A félig-meddig elengedés nem hoz felemelkedést, csak süllyedést. A túlhaladott és szenvedéssel teli helyzetek teljes elengedése, a rossz és boldogtalan kapcsolatokról való leválás ad feloldást csupán. A rejtőzködés teljes megszüntetése, énünk feladása vezet felszabaduláshoz.
Az önérzet, a szégyen, a megsemmisüléstől való félelem, a megkapaszkodást erősíti. A hozzátapadás egy énképhez, amit a megszokás ragasztója tart össze, megakadályoz abban, hogy az légy, aki lehetsz. Mert a változás nem pusztán testileg, de lelkileg is kódolt. Ha megengeded magadnak az elengedés szabadságát, akkor a változás szabadsága is végigkíséri az életed. Ha belekapaszkodsz a biztonság kísértésébe, meggátolod az újjászületésed és a megújulásod."
.
( Sárvári György ; link )
