.
"Nagyon jó dolog, ha az ember harmincéves korára rájön, hogy ő kicsoda. És most nem széttört szerencsesütikre és tesztekre gondolok, hanem valódi önismeretre. Amikor valaki pontosan tudja, hogy képes-e erőfeszítésekre, képes-e megbocsátani magának, ha hibázik. Szereti-e a kihívásokat, vagy inkább egész nap a kanapén ülve aggodalmaskodik? Türelmetlen típus vagy képes várni? A kapunyitási pánik egyik ellenszere lehet, ha valaki megérti, hogy minél inkább pánikol, minél gyorsabban akarja azt a valamit, minél inkább dühös és dacos amiatt, mert még nem kapta meg, annál infantilisabban viselkedik. A felnőttség azt jelenti, hogy tudok várni és erőfeszítéseket tenni – nem szabad úgy gondolni magunkra, mint egy készülékre, amit egyszer összeraktak, és az úgy van jól. Minden munkát lehet nagyon jól végezni, és minden munkából át lehet lépni egy másikba.
...
Ha bármelyik 19. századi regényt fellapozzuk, azt olvassuk, hogy a családok az iskola befejezése után útnak indították a gyerekeiket, akik két-három évig utazgattak, tapasztalatokat szereztek, aztán elkezdték a saját életüket. Ezt ma már csak a felső tízezer teheti meg, de sok mindent kevés pénzből is meg lehet csinálni. A legfontosabb az, hogy ha már élettapasztalatot szerez valaki külföldön, akkor próbáljon olyan körülményeket teremteni, hogy az az időszak jó hangulatú legyen – a keserves dolgokból származó tapasztalatokat nem szoktuk szeretni, és sokszor nem is használjuk a későbbiekben. Legfeljebb évtizedek múlva.
...
Nem szabad beleragadni egy ilyen helyzetbe, keresni kell a jobb lehetőségeket. Egy pszichológus mindig azt mondja, hogy mindenen lehet változtatni, ha az ember tényleg akar változtatni. A sikeres élet kulcsa nem annyira az önbecsülés, hanem az akaraterő - és ez nem összekeverendő az önértékeléssel vagy az önbizalommal. A fejlődésre kell összpontosítani, ha azt akarjuk, hogy tényleges teljesítményünk legyen felnőttként - így lehet elkerülni azt a csapdát, amely a megúszásra tanít."
( Tari Annamária; link )
