.
"1991-ben valami örökre véget ért. A szabadságot és a felemelkedést ígérték Kunmadaras lakóinak, e helyett szegénységet és reménytelenséget kaptak. Küzdelem a jövőért, valahol Magyarországon.
Amikor leomlott a vasfüggöny, és Kunmadarasra többé egyetlen NATO-ország rakétái sem szegeződtek, a nagyközség Magyarország térképéről is lekerült. Máig nem került vissza igazán. A munkanélküliség ötven százalék körüli. Az utcákon mozgó autót alig látni, csak egy középkorú nő kerékpározik felénk, egyik kezében tálca, talán ételt egyensúlyoz. Arcába vág az októberi eső, hunyorogva halad előre, a szomszéd településről jöhetett.
Csend borult a negyvenes évektől óriási forgalmat bonyolító bázisra, és lassan elnyelte az egészet. A hidegháború véget ért, nem volt miért fegyverkezni, pénz sem volt rá. Magyarország felszabadult, mindent lehetett, de volt ebben valami rettentően nyomasztó.
A mai harmincas-negyvenes korosztály emlékszik a pillanatra, amikor egyik hétről a másikra elmúlt ez a korszak. Ma is aktív korúak, néhányuk itt ült velünk a szellembázis egyetlen felújított, fűtött épületében, ahol nagy terveket szövögetnek a túlélésről, és megpróbálják kitalálni a hogyan továbbot az egész térség számára. Járőröznek a területen, róják a köröket, irtják a bozótot.
Gábor, az egykori üvegfúvó ma közmunkás, ötven éves lehet. Ablakából mindig jól látta az égbolt felé nagy robajjal igyekvő ezüstös géptesteket. Aztán amikor megjött a kiürítési parancs, többé már nem volt mit nézni, és nincs mit nézni most sem. Mi legyen a békeidőben használhatatlan épületekkel, és mi legyen a kallódó generációkkal?
Munkalehetőség szinte nincs Kunmadaras közelében, most a környék ürül ki, csak sokkal lassabban és fájdalmasabban. Az elvándorlás elsősorban Budapest felé irányul, de a fiatalok nem igazán tudják, mire számíthatnak a nagyvárosokban. Az idősebbek egy része képzetlen, vagy analfabéta és nyomorog. Mások alkalmi munkákat vállalnak, próbálkoznak. A velem szemben üldögélő Lajos viszont még fiatal, huszonhét éves, de három szakmához is ért. Ezek közül kettő építéssel kapcsolatos, elhelyezkedni neki sincs esélye, mert itt nem épül semmi. Van egy bölcsődés kislánya, most szeretne vásárolni a családnak egy öreg F Astrát.
Miközben Pistának mutatja az autó képét a telefonján, azt meséli, három évig gyűjtögetett, idén talán meg is veszi. 240 ezer forintba kerül, de közlekedni muszáj, mert a gyereknek az jelenthet jövőt, ha közösségbe hordják. A saját autó, sőt, a saját bármilyen jármű nagy kincs, mert mindenki keresi a lehetőséget. A Tisza-tótól fél órányira lévő helyen olyasfajta egyenlőséget szült az új rendszer, ahol nincs mit irigyelni a másiktól."
.
( Zách Dániel; link )
