.
"Vannak, akik lazán veszik, akiknek a verseny egy lehetőség önmaguk feltérképezésére, és mosolyognak, mint akit b*szni visznek. Másoknak az arcára van írva, hogy tudják, nagyon fog fájni. Olyan, mintha kivégzés előtt állnának, csak itt még lehet korrigálni. Ők életük kötelező, nagy tetteként tekintenek a teljesítésre: görcsösen próbálnak kiemelkedni, valami igazán nagyot alkotni, ami az átlagemberi életüktől elüt.
Miről szól a résztvevőknek a verseny? Amiről a futásuk. Profán áldozathozatal mindaz, amit a pályán és azon kívül a sikerért tesznek. Számtalan válasz lehetséges: énkiterjesztés, önkifejezés, menekülés, kompenzálás, tevőleges vágyakozás valami nagyra. Sokaknál az alapindíttatás évekkel ezelőtt egy egyszerű döntés volt: valami szokatlant, emberpróbálót csinálni. Vagy felhagyni a cigivel. És évtizednyi brutál bagózás után egy 'egészséges' brutalitással vesznek hátraarcot: 245 kilométert futnak. Egyik addikcióból a másikba. A verseny egyszerre külső és belső utazás, önként vállalt Canossa-járás, aminek a végén valamiképpen megváltozik a futó, akkora megrázkódtatást él át mentálisan és testileg. A körülményekből fakadóan a Spartathlont számtalan elképesztő, borzongató és megható momentum tarkítja, ahol a versenyzőkről minden maszk lehull. De ez csak a kívülállóknak tűnik fel, a versenybe involválódott futóknak az adott pillanat jelöli ki a normalitást.
...
A rajt a szokásos zsibvásár, mantrák és fogadkozások, itt még mindenki bizakodó ... De mi lesz velük fél, egy, másfél nap múlva? A java részük addigra riadt kis nyuszika lesz és az árokparton, vagy az orvosok kezei között sírdogál majd. Naiv dolog azt gondolni, hogy minden rendben lesz és elkerül a baj. Jönni fog a baj és nagyon rosszul leszel újból és újból.
...
Leszáll az éj, amely szintén keményen megrostálja a versenyzőket. Folyamatos vészhelyzet van. Fizikai kínok, mentális blokkok, hányás, alvásmegvonásból fakadó agresszió vagy rossz döntések, tétova mozgások sorozata, csüggedés, sírás, önfegyelmezés – mindezek természetes velejárói a Spartathlonnak. Amikor az alvásidődbe belemész sportolással, az már kemény dolog. Tavaly hallucináltam, idén csak egyszerűen sajgó fejjel kóvályogtam az alváshiánytól. Minden elkezd rossz lenni: hideg van, törődött vagy, folyik az anyagcsere-küzdelem. Titkon kicsit vártam is ezt, kezdődik a határátlépés. Ismerős érzés, volt már benne részem, de mindig megbizserget, hogy milyen titkot tartogat most számomra. Innentől már biztosan mosódik a szubjektív és objektív megfigyelés, egyfajta emlékdiszkrepancia alakul ki, amiben a törött vagy hiányos emlékeket mozaikként kell összerakni a végén. Egy olyan világba igyekszem azáltal, hogy nyomorúságba lavírozom magamat, ahol egyszerre lehetek a dolgok alakítója, átélője, szemlélője is. Tükröt tartok, miközben folyamatosan figyelhetem és kontrollálhatom a metamorfózisomat.
...
Újabb mélypont 180-nál, egy depóban kisírom magam a személyzet vállán. Jólesik egy emberi ölelés. Az intelligens ember nem unatkozik, ezt hajtogatom. De mégis azt veszem észre, hogy üres vagyok, elfogyott minden örömöm. Tudom, hogy célba érek, de nem érzek eufóriát. Belőlem is kiölődött valami? A verseny elején egy szépen felfújt, sőt felfuvalkodott gumibaba voltam, amire most a verseny rátérdel, és mint egy matracból, szisztematikusan kiszorítja a levegőt, négyrét hajtogat, egészen picire és laposra, és eltesz jövőre.
...
Alapesetben maga a célba érés felér egy megváltással. A szinte rituális keretek közt folyó verseny a modern ember krisztusi kálváriája is lehetne. A motívumai is vallásos jellegűek: a versenyzők a rajt előtti és a célba érést követő este együtt étkeznek, és aki megtépázva eljut a célig, koszorút kap a fejére, folyóvízzel itatják, megmossák a lábát. De most nincs katarzis. Elsőre volt, most csak megkönnyebbülök, hogy vége.
...
Nem élveztem a versenyt, mert valami leheletfinom módon, de szinte szisztematikusan megölte bennem a szenvedélyt a futás iránt, s ezt újra kell építenem. Majdnem úgy jártam, mint egy volt olimpikon ismerősöm, akit annyira meghajlított a Spartathlon, hogy konkrétan megutálta a futást a 2008-as versenyen.
...
Be kellett látnom, hogy ez a verseny már a 'hatáskörömön' kívül esik. Túl hosszú időben és távban is, és túl sok fájdalmat hozott, nehéz ezt lerendezni. Ugyanakkor az ember varázslatos dolgokat tapasztalhat, csak hagyni kell újra és újra megtörténni. Ahogy a futásban meggyötört és leesett köröm visszanő, úgy növekszik ismét az elköteleződés a szívben. Spártában csak egy szobor van, klasszikus célvonal nincs. Azaz soha nem állhat le az ember, mindig tervez és jönne újra."
.
( Simonyi Balázs; link )
