.
"Először is maga a fej: az arc kerek. Kétféle kerekség van: nap és hold kerekség. A nap telt, sugárzó, húsos. A holdé vak. Ez itt mindenesetre s azonnal felismerhetően lunáris kerekség. Bamba és alattomos. A művész tüneményes emberismeretére vall, hogy az első pillanatra sem lehet kétség felőle. A homlok nagyon kemény és alacsony. A haj sűrű, de vékony szálú, csaknem selymes, cseppet sem hajlik sem a hullámra, sem a göndörödésre. Az arcbőr pergament anyagú, világos, kreolos, inkább sárga. Fogai bestiálisan erősek és nagyok. A szeme feltűnő, messzire világító gálickék, olyan szem, amelyben nincsen semmi emberi. Feltettem a kérdést: honnan kapta a szemét ez az ember. Angyaltól? Nem. Luciferi? Nem. Gyermeki? Nem. Éteri? Nem. Gonosz szem? Nem. Valahogyan ez a szem is, mint a holdkerekség, vak. Persze nem fiziológiai értelemben. Ez a szem a lényeget nem látja. Hát mit lát? Befelé fordult? Nem. Irreális? Nem. Fantaszta? Talán. Iszákos? Álmodó? Bolond? Lehet. Ezenkívül tehetetlen. Mégis erőszakos, bár szelíd, bosszúvágyó, s ha nem is irigy, engesztelhetetlen és sóvár.
...
Antal fejét önök sohasem fogják megérteni, ha a tudományos alapon állnak, vagyis ha azt hiszik, hogy ez a kollektív lélekből individualizálódott. Ha jól megnézik, be fogják látni, hogy ilyen fej egyszer volt, soha többé nem lesz, és ez az Egyszer, ez az Egy Én, ez benne a lényeg és az abszolút. Miért? Mert ez itt, kérem: arc. Nem típus (kollektív lélek), és nem mint Kässner mondaná: karikatúra. Ami nem egyéb, mint arc, de individualitás nélkül. Amint, hogy ez az arc nem lehet maszk. Mert az arc éppen az, hogy: Egy. Nincs belőle több. Amennyiben másra hasonlít, az nem reá jellemző, hanem a lélek tehetetlensége, hogy nem tudja magát elég élesen megkülönböztetni, és utólag beleolvad a többibe, holott eredetileg külön állt. Sohasem a hasonlóság (kollektív lélek) a fontos, hanem mindig a különbség. Mert ez az Egy Én.
Antal élettörténete két mozzanatot hangsúlyoz különösebben: a maflaságot, amellyel mint egy vak éli sorsát, másodszor az idióta vigyorgást, amikor hatalmi tébolyában, kezében a fegyverrel, a világ urának hiszi magát. Mindnyájan ismerjük ezt az uralmi ösztönt, amit a fegyver kelt bennünk, mindnyájan egy kicsit idióták leszünk, ha puskát veszünk a vállunkra. Ennek így kell lenni. A művész tudta, hogy alakját itt kell megragadni. S ez a fej tényleg mafla, és tényleg úgy vigyorog, mint a született idióta. Hogy ezt a holdkerek arccal, a pergament bőrrel, a gálickék szemekkel miképpen fejezte ki, arra csak az tud kielégítő választ adni, aki a fejet látta. Nos, én láttam, és tudom, hogy az ábrázolás tökéletesen sikerült. Ha előbb voltak is kételyeim az emberi lélek abszolút Én-szerűségét illetően, és ingadoztam abban, hogy a legelső világtény a szubjektum volt, a fej fölött való meditációim ezt a kételyt eloszlatták. Eredetük nem a kollektív lélekóceán, hanem a szubjektív Én szelleme. Nézzék meg jól a fejet és tűnődjenek fölötte."
( Hamvas Béla : A babérligetkönyv; Faragott fejek )
