.

Balról kiskertek, jobbról szántó, előttem az új út.

Tavaly adták át, még most is meglepődöm, hogy egyáltalán létezik.

Ősz eleje van, és az a fajta napfény, ami bearanyozza amihez ér.

Kimerülten érkezem ide, a visszaútra szükséges erő is fogyóban.

Egyre gyorsabban próbálok menni, és egyre gyengébb vagyok.

Egy kis erdős rész következik - jólesik, ahogy körülvesz.

A szántóföldről eszembe jut nagyapám, ahogy a csarnokba vitte a tejet a biciklijével.

Két nagy alumínium kanna, két oldalt, a hátsó kerekek mellett.

Elkezdem keresni, hogy vajon hogyan hajtott Ő a csarnok felé.

Nem, ez biztos nem jó, túl gyorsan forgatom a pedált.

Lassabban, nyugodtabban - úgyis odaér az ember; ha meg nem, minek sietni.

A fordulatszám megvan, érzem; mégsem stimmel valami.

Túl lassan gurulok; felváltok, és ez az áttétel már egész haladós.

Megvan, megvan végre : viszem a tejeskannákat a hátsó kerék két oldalán.

Hangtalan gurulok, és ezt akármeddig bírnám.

Persze, a saját tempó, ismerem már régről.

Ami se túl gyors, se túl lassú; adott erővel a legmesszebb ezzel lehet jutni.

Kimennék vele most is a világból, a korábbi fáradtság semmivé lett.

Nagyapámat kerestem, és végül a saját tempómat találtam.

"...Batyuba szedte rongyait a nyár, a pirosító kedvű oda már;

oly váratlanul, ahogy érkezett..."

.