Két öreg barát ül az esti tűz körül.

Szemükben könny, nem szólnak, csak néznek maguk elé a semmibe.

A tömeg a cirkuszban mit sem tud erről, ők egy másik világban zajonganak.

Nézik a tüzet, a fény és a meleg már nem bennük van.

Az elmúlás járja át őket, mozdíthatatlan nehezékként tartva őket a földön.

Leo eszmél először, oroszlánként közelebb lévén a tudattalanhoz.

A szájharmonika a lelkével, a lélegzetével szól, mondja amit elmondani nem lehet.

Fred szeme a tűzön, füle a harmonikaszón, és elindul a kéz, gitár húrja rezeg.

A közös érzés közös dallam lesz, együtt zenél a két öreg barát.

A hozzájuk közel állók hallják meg először, nincs maradásuk, lábuk viszi őket felfelé a dombra.

Árnyékok csak, fénytelenek, kik vágyják a tüzet, szomjazzák az együvé tartozást.

Az előadásnak vége, ennyi volt a cirkusz, most valami más kezdődött.

A nézőtér üres, a porondon a lámpafény bután mozdulatlan, élettelen.

Elindul utolsóként az igazgató, meggyőződés nélkül ugyan, de ez mindegy is.

Mulandó csillagképek az égen, égi oroszlán égi barátjával.

Nézünk magunk elé, nem szólunk, hallgatunk.

Belenézünk a tűzbe, mint sok régen elhalt ősünk.

Van ami nem változik, milyen rossz ez és milyen jó.

.

.

https://youtu.be/RYFLj1V1ROQ?t=6m31s

.

(zene : Másik János, Tóth Pál; írta és rendezte : Tóth Pál)