Angel sziklaugró, La Quebrada-ban.

A tenger vizéből kiemelkedve kezd el felfelé mászni a csupasz sziklákon.

Egyre feljebb, minden felszerelés, védő- vagy segédeszköz nélkül.

Feljut a több tíz méter magasba, ahonnan a kiszámíthatatlanul hullámzó

és az ugrás magasságához mérten sekély vízbe zuhan.

14 éve csinálja ezt.

Aztán elmondja, amit el tud, el akar vagy el mer mondani a lényegről:

"Az ugrás olyan, mint egy álom. Szabad vagy, mint a madár.

De amikor a vízbe csapódsz, felébredsz és az álom eltűnik."

Zongora billentyűi ütik a húrokat, csodaszép zene szól a lassított

felvételen zuhanó Angelt nézve.

Ő széttárja kezeit, elrugaszkodik, és hosszú másodpercekig nem

ebben a világban él. És ebben a világban éli meg azt, hogy szabad.

Szabad a testétől, szabad a gondolataitól, szabad minden terhétől.

Az ár, amit fizet mindezért - mert semmi sincsen ingyen - az

életveszélyes sziklamászás, az életveszélyes vízbe csapódás.

Azért a pár másodpercért. Mert megéri. Neki, ott, akkor és úgy.

Pedig megtehetné, hogy a fizikai erőfeszítések helyett elvégezze

ezt a munkát (megfizesse az árat) másként; úgy, hogy befelé figyel.

Mondjuk, meditál. Szorgos, kitartó gyakorlással eljuthatna addig,

legalább addig, de inkább tovább, mint amit elér a sziklaugrással.

Igaz, ahhoz a látszólag kockázat mentes tetthez fel kellene adnia

az egóját. Le kellene tenni a versenyzést. Hiszen most egy szó

szerint kézzelfogható világban indul hadba az anyagi világ ellen.

Az a másik út, az lenne csak az igazán nehéz, nem a sziklaugrás.

.

.