Egy hosszú utazás végéhez érve adódhat úgy, hogy nem találja az ember a befejezés módját.
Csak toporog, forgolódik, vagy néz maga elé és nem mozdul.
Például azért, mert nem szeretné befejezni, mert jó, mert jó volt.
Volt - tehát már mégiscsak vége.
A melankólia csendben támad, a szótlanná válás erős támasz ebben.
Benne lehet ebben a már megismert helyzetekben való otthonossá vált mozgás elvesztésétől való félelem.
Benne lehet a kérdés, hogy mi jön ezután - és ami jön, az milyen lesz.
Lesz-e ilyen jó, lesz-e ennyire kedves, hozzánő-e ennyire a szívünkhöz, hozzánövünk-e mi magunk.
Elfelejtődik azokban a bizonytalanul helyet keresős, tétova lépésekben, hogy erre az útra is elindultunk egyszer - és ahhoz bizony abba kellett hagyni valami mást; akkor is befejeződött valami, hogy elkezdődhessen valami új.
Az az új, az az ismeretlen, amit most már sajátunkként szeretünk - amitől megválni és aminél a megváláson keresztül a Múló Időt megélni most annyira kibaszottul nehéz.
