"Az ember néha visszatér élete régi helyszíneire. Vonzza az elmúlt, a beépült és nemlétben költői ragyogású idő. Az ember néha visszatér oda, ahol a házak, a tavak, a fák, az ismerősök változatlan ott állásukban felerősítik a múltat. És huzat kél.
Hatalmas huzat kél az emberben ilyenkor, mert megérti, hogy csak az van bennünk igazán, ami már elmúlt, ami az emlékezés keretében fénylik föl. Titkon az emlékezés tartja fogva az életünket, ahogy az árapályt a Hold. Az összeomlott világra való visszaemlékezésben a világ újraszületik, fényesebben, homályosabban, törékenyebben, erősebben, mint valaha. Nagyszerűen eloldva immár a fizikai léttől, elemelkedve a kisszerű matériától.
De a visszatérés nem mindig csak az emlékező belső ügye. A visszatérő Krúdy Szinbádjaként olykor találkozik a régiekkel, és bennük is megindítja a múlt áramát. Bennük is feltámasztja az időhuzatot, ők is megérzik ilyenkor, hogy valaki felnyitott egy évekig gondosan lezárt ajtót.
És a szellem előlép. Nézzétek, mondja, ez lett belőletek, így nőttetek szét a közös ittből. Sejtitek már, hogy csak a múlás emléke tart meg benneteket, tünékenyeket az állandóság álmában? Megértettétek végre, hogy közös emlékeitek forrasztanak össze másokkal, de főképp önmagatokkal? Igen, valójában mind egyek vagytok. Ugyanúgy bólogat bennetek az Idő. De végülis mind magatok vagytok.
A szellem itt végső igazságot mond ki. A közös élmény mindenkinek másképp közös, mindenkinek megoszthatatlan sajátja marad."
Végh Attila : A fájdalom ajándéka ( Holnapnál jobba tegnap / Plus qu’hier, moins que demain; rendezte Laurent Achard )
