"Aki ma nem akar elmerülni a gépiességben, aki nem akar a technika alkatrésze lenni, oktalan gépeket szolgálva, hanem hiteles életet akar élni - annak meg kell tartania érzékenységét. Az érzékenység például azt jelenti, hogy éberek maradunk, amikor mindenki alszik. Hogy képesek vagyunk a reggeli villamoson munkába zötykölődő álmos, unott tömegarcok közepette is megcsodálni a napkeltét. Azt jelenti, hogy nem fásulunk bele a mindennapok taposómalmába - vagy azért, mert eleve nem fogadjuk el, hogy úgy éljünk, mint egy rabszolga; vagy azért, mert ha olykor (kényszerből) úgy is kell élnünk, meghagyjuk formai rabszolgaságnak.
Túléljük e létforma peremeit, minden pillanatban kinőjük lelkileg, mert őrizzük csodálkozni tudó, csodálatos lényegünket, és a felületesen felvállalt gépiesség, amire mondjuk a rohadt kapitalisták rákényszerítettek, akkor mállik le perceinkről, amikor akarjuk. Tetszhalálunkból – amit csak azért játszunk el, hogy elhitessük a civilizált társadalommal, a korszellemmel, az állammal : magáévá tett – bármikor felérzékenyülünk : vagy belső sugallatra, átengedve magunkat magunknak; vagy szembesülve valami olyannal, ami átenged bennünket magunknak (mondjuk egy műalkotással). Így vagyunk anarchisták, nem(csak) a szó politikai értelmében, hanem szellemi értelemben; így maradunk használhatatlanok, miként Csuang-Ce ős öreg tölgyfája.
Így maradunk intakt, magát nyitottan őrző szellem, aki leszarja az aktuális helyzetet, a ’realitást’, mert egy régebbi, minimum középkori realitás-fogalomban él. Így maradunk olyan ember, aki nemcsak képes arra, hogy felismerje a hozzá hasonlókat, de meg is tudja szólítani őket. És ha találkozik azzal, akivel találkozni kellett, akivel a találkozás egy magasabb kellésfogalomban mozog, amikor a két érzékenység valami olyan magas térben, amit jobb híján transzcendensnek mondunk, összelobban, akkor földindulás.
No persze a fentebb leírni próbált érzékenységet a lentebb élők is fölismerik; ők azok, akik elmebetegséget, ’lila ködöt’, ’elvarázsolt embert’ emlegetnek, ha szembesülnek a furcsa szerzettel. Ami érthető, hiszen az érzékeny ember legfeltűnőbben ( síkföldiek idáig látnak ) hangulatembernek tűnik - mert ő az, aki képes mondat közepén faképnél hagyni a társaságot, ha a beszélgetés súrolja unalomérzékenységét; ő az, aki énekelni kezd az utcán, ha olyan kedve van; aki bármelyik idegennel bármeddig elbeszélget, ha emelkedést érez. Aki nem megy bele olyan lelki-szellemi utcába, ahonnan magára nem ismerve jönne ki; és nem jár olyan várost, amelynek térképe ne az ő belső tereinek méretarányos nagyítása lenne; aki szélesre tárt kapuk mögött őrzi magát.
Valaki valahol azt írja az anarchistákról, hogy ők azok, akik felismerik egymást, bólintanak és továbbmennek, nem kötnek szövetséget; amiről én beszélek, amiről ez a film beszél, az éppen a szövetség."
Végh Attila : Indul a föld ( Balra a Nap nyugszik; rendezte : Fésős András )
