"Adekvát közhely, miszerint az ember nevetve válik meg múltjától. Holott az ember soha nem válik meg múltjától. A múlt elhalkul, megsápad ugyan, de átszövi, benövi a kérdezést, a reményt, a jövő képeit. A múlt otthonosan, hatalmasan, némán húz.
Semmin nem nevetünk ilyen puhán. A múltunkon nem forradalmi összekacsintó hevülettel, a helyreállt világrendre büszkén. A múlt mint vicc sokkal szelídebben állítja helyre a rendet.
A kinevetett múlt közelebb hoz és eltávolít. Eszünkbe juttatja, megérezteti velünk, ami volt, aki voltunk, de azonnal el is tart régi magunktól : biztonságos nevetéstávolságban rögzíti az eseményeket. Emlékeztet arra, hogy ’micsoda útjaim voltak nekem’, és egyben a közösségibe kapcsol ( valahogy így : ’micsoda útjaim voltak nekünk’ ). Közben a nevető helyzetébe hoz, tehát a múlt fölé állít.
A múlton nevetés nem más, mint a múlt eltartott őrzésének egyik formája. Az a fény, ami megvilágíthatja a megtett, irdatlan hosszú útjának egy darabját. Mert ’minden jövőnél százszorta hosszabb a múlt’. Életünk minden pillanatát, gondolkozásunk, érezni tudásunk minden mozzanatát több ezer éves kulturális háttér terelgeti, és amit a jövőből belátunk, az csak néhány nap, esetleg hónap. Ami mögöttünk, hatalmas túlsúlyban.”
A múlton nevetés nem más, mint a múlt eltartott őrzésének egyik formája. Az a fény, ami megvilágíthatja a megtett, irdatlan hosszú útjának egy darabját. Mert ’minden jövőnél százszorta hosszabb a múlt’. Életünk minden pillanatát, gondolkozásunk, érezni tudásunk minden mozzanatát több ezer éves kulturális háttér terelgeti, és amit a jövőből belátunk, az csak néhány nap, esetleg hónap. Ami mögöttünk, hatalmas túlsúlyban.”
Végh Attila : Micsoda útjaim ( Napsugár sétány, Rendezte : Leander Haussmann )
