"Külvárosi vagy falusi kocsma, zárás előtti hangulaton, átszűrt zöldes fényben. Ez a zöld nem a természet színe, nem az életé. Inkább a bomlás illatának zöldje. A kocsma moszatfestette akvárium, olyan sűrűbb közeg, ahová leszállva az elmerültek életét rögtön érezni kezdjük.
Az asztaloknál emberek ülnek, minden asztalnál egy. Az emberi élet alapszövete az együttlét, és a magány nem más, mint együttlét-hiány. Magányok együttléte ez a kocsma, olyan tér, ahová magányos merengők, szenvedők gyűlnek – de ahová gyűlnek, mert ha halványulón is, de még érzik létük alapszövetét.
Csak egy asztalnál ülnek ketten. Közöttük sakktábla. Ők is magukba mélyednek, de köztük ott a játék szelleme ( vagy ha úgy tetszik, a szellem játéka ). Az Egy valamikor Kettővé esett szét; a játék az, ami a Kettőt újra egyesíti, a láthatatlanból kivált sötétet és világost azok harcában ölelteti össze. A végső remény helye ez a sakkasztal.
A mozdulatlanul, ősidők óta itt ülők körül egy ember rohangál: a kocsmáros, aki záráshoz készülődik. Csörömpöl, széket tologat, ügyet sem vetve az itt ülőkre. Teljesen kívül van, ő a mozgás, az állandóságot rágó változás, a szomorú ünnepet feszegető tevő-vevő hétköznapiság. És a pakolás legérzéketlenebb pontján ez a kocsmáros odamegy a sakkozókhoz, és lazán besöpri a bábukat.
A zárás folyamatos, évezredek óta egyre szűkebb az ajtó, ami mások felé nyit. Bezárulunk, rázárulunk egyre kisebb ( és ezért egyre nagyobb ) problémákra, egyre inkább egónk megetetését hisszük boldogságnak. Süllyedünk. De süllyedésünket még érezzük, ami azt jelzi, hogy nincs még minden veszve. Még fáj a magány, tehát nem vagyunk végleg magányosak. Azok akkor lennénk, ha a játék szelleme is kihalna, ha kettőből már soha többé nem lehetne pár.”
Végh Attila : A süllyedés metafizikája ( Zárás, Rendezte : Kenyeres Bálint )
