"Elsőként jöjjön az adekvát közhely. A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Jó, ezt letudtuk. Most nézzük, mit is jelent ez a mindig felületesen kezelt, annyit szajkózott mondat. Az ember eredendően más emberekkel együtt ember. Az együttlét tehát alapvető adottság. Életünk során megtapasztaljuk, hogy mit jelent ez : akiket szeretünk, azoknak szívesen átveszünk terheiből; azok szívesen átvesznek terheinkből. Igyekszünk könnyíteni egymás sorsán. Igazán mélyen mindenki jóra törekszik, még a bűnöző is, hiszen ő sem szeretné, hogy tette törvényerőre emelkedjen. A rossz cselekedet csak egy alapvetően jóra irányuló világban nyeri el értelmét. Ha minden a rosszra törne, abból értelmetlen káosz lenne. Az eredendően együttlétre hangolt ember magánya úgy ágyazódik a közösségi lét alapszövetébe, ahogy a rossz cselekedet az alapvetően jóra irányuló cselekvésvilágba. A rossz tett a magány pillanata.
Csakhogy ez a kép túl egyszerű. Mert a helyzet nem képzelhető el térben. Az együttlét nem a földszintje a magány házának, a jó sem a rossznak. Mert a magány mindig képes arra, hogy hatályon kívül helyezze mindenki más létét, és a magány pillanata éppoly eredendő hangulatba ejt, mint mondjuk a szeretet. A rossz gyakran átjárja a jót, és aki ezt nem érzi, aki nem képes meglátni saját jó cselekedetei mélyén olykor az attól elválhatatlan rosszat (vagy fordítva), az nem ember. Aki kétségeken teljesen kívül maradva beleveti magát a jó cselekvésébe, és egész életében saját vakító fényű szobra felé menetel, az szent, megszállott, fanatikus, vagy beteg.
Persze nem azt mondom, hogy tudottan tegyünk rosszat. Csak azt, hogy az életet bármelyik szélén ragadjuk meg, kicsúszik a kezünkből. A közepét pedig csak úgy ragadhatjuk meg, ha jóra törekvésünk közben ragaszkodunk rosszunkhoz. Hogy mi az a rossz, amihez ragaszkodnunk lehet (és kell), ha emberek akarunk maradni, az természetesen megmondhatatlan. Az mindig pillanatnyi szabadságharcunkban forr ki.
És az analógiát megőrizve : ha szeretetünk nem megy át feloldódássá, hanem megőrzi szabadságát; ha tehát kéklőn, hidegen megőrizzük centrumunkat, miközben szeretünk; magányunkat, miközben együtt vagyunk – akkor leszünk emberek."
Végh Attila : A jóság démona (Harry csak jót akar / Harry, un ami qui vous veut du bien; Rendezte : Dominik Moll )
